Az én elég jó sztorim

Amikor arra a kérdésre megpróbálok válaszolni, hogy miért és hogyan is lettem az, aki ma vagyok, ahhoz bizony vissza kell tekintenem az egész eddigi életemre. És ahogy visszajátszom életem moziját, akkor áll össze bennem sok minden. Nemcsak az, hogy mi mindenen vagyok túl, oldottam meg, vagy épp kerültem el. Hanem az is, hogy ezek hogyan vezettek néha egyenesen, néha girbegurba kitérőkkel odáig, hogy ma emberekkel, emberekért dolgozok, coachként és trénerként.

Ebben a történetben azokat a nagyobb fordulópontokat mutatom meg, amelyek mind ehhez vezettek és azt is, hogyan sodort, vagy épp csapott ide-oda az élet, ameddig rá nem jöttem, mi az én utam.

Már középiskolás koromtól éreztem, hogy kicsit jobban megérintenek az emberekkel és persze velem történő nehézségek, mint a kortársaimat. Kis koromban ebből aztán lett sok konfliktusom osztálytársakkal, úgynevezett barátnőkkel, míg tinédzserként minden alkalmat kihasználtam, hogy a szüleimmel harcoljak. Végül mégsem humán irányba tanultam, hanem műszaki területen tovább.

Aztán a főiskolán (ahol mérnök informatikusnak tanultam) megismertem az első komoly kapcsolatomat és nagyrészt miatta költöztem a fővárosba is. Együtt kezdtük meg a munkás hétköznapokat éppúgy, mint az életünk felépítését.

Aztán 26 évesen elmentem Angliába au-pair-nek. Számomra ez nagyon nagy komfortzóna átlépés volt. Amikor ott ültem az első estén a családdal egy szobában, majdnem elsírtam magam. „Atyaúristen mit keresek én itt!” Aztán elég jól vettem az akadályt, bár sokkal nagyobb honvágyam volt, mint gondoltam! Amikor hazajöttem 1 évre rá lett vége a 8 éves kapcsolatomnak (visszanézve valószínűleg nem véletlen volt az Angliába utazás sem…)

Mi történt? Semmi extra, csak rájöttünk, hogy nem egy irányba halad az életünk, ezért szakítottunk. Habár közös megegyezéssel váltunk szét, és hiába nem volt gyermekünk, mégis nehéz időszak következett, hiszen felnőtt életünk első éveit együtt kezdtük meg. Számomra azért is volt kihívás az új helyzet, mert addig a szüleimmel, kollégiumba, majd a párommal éltem, tehát most először kellett egyedül boldogulnom. Emlékszem, egyszer elindultam a munkahelyemről hazafelé és félúton jöttem rá, hogy rossz irányba megyek, a volt barátom lakása felé, nem az új hely irányába, ahol lakom….

Itt megdőlt az a világképem, hogy nem úgy fog folytatódni az életem, ahogyan elképzeltem: férj, gyerekek. Hanem valami más következik. Cserébe kinyílt egy másik világ. Mintha addig burokban éltem volna, barátnők, bulizás, persze a párkeresés hullámhegyei és völgyei is😊

Szerencsére viszonylag hamar rájöttem, hogy a búslakodás, a múltban elkövetett hibákon, rossz döntéseken rágódás nem visz előre. Ekkor érkezett egy lehetőség, hogy megismerkedjem az asztrológiával, amely hamar beszippantott és önismereti céllal el is kezdtem tanulni. A tanfolyam több éven át folytatódott, amely során rengeteg újdonságot értettem meg magammal, de legfőképp ekkor tanultam meg azt, hogy egyedül is megállok a lábamon a nagybetűs életben!

Ám ami a legfantasztikusabb, hogy már az első néhány előadás adhatott valami pluszt, hiszen pár héten belül megismertem a férjemet, akivel most már több, mint 15 éve együtt vagyunk.

2011-ben végeztem el az első coaching képzésemet. Az is egy aranyos sztori, hogy is kerültem én a coaching közelébe😊

Történt egy szép napon ugyanis, hogy kolléganőm, akit barátnőmnek is nevezhetek kitalálta, hogy menjünk és tanuljunk együtt valamit. Én pedig jól kinéztem egy menedzsment tréner nevű szakot, amelyre jelentkeztünk is. De, mint a visszajelzésből kiderült, nem voltunk elegen, hogy elindítsák a szakot, ezért ajánlották a Business Coaching-ot. Mindez 2011-ben volt, amikor még én magam sem és sokan mások sem tudták mi ez, így utánanéztünk. Megtetszett, megbeszéltük és belevágtunk és el is végeztem lelkesen.

Egyelőre azonban maradtam a barátok meghallgatásánál, a műszaki pályámon dolgoztam tovább, közben pedig folytattam az önismereti munkát. Imádtam a munkám, viszont egyre feljebb léptem, egyre nagyobb felelősség, egyre több munka, stressz, idegeskedés, túlvállaltam magam, túldolgoztam magam, aminek több szinten is „megérkezett” az eredménye.

Aztán a szüleim betegek lettek. Mind a ketten stroke-ot kaptak (2 év különbséggel). Mindketten először túlélték, hosszú folyamatban nagyrészt felépültek, de mindkettőjüket a második „menet” elvitte. Ez 30 – 35 évesen azért nem volt olyan könnyű menet, sem a betegség, sem a haláluk végigcsinálása, még akkor sem, ha a nővérem, a férjem és a sógorommal együtt kellett mindent megoldani. Most így visszagondolva, akkor nőttem fel igazán. Addig mindig bennem volt az az érzés, hogy bármiben fordulhatok hozzájuk. Amikor elmentek, akkor váltam teljeskörűen felnőtté.

2014-ben aztán odáig sikerült hajtanom magam, hogy nőgyógyászati problémával kórházba kerültem, ahonnan szerencsésen, nagyobb gond nélkül kikerültem (magyarul, nem véreztem el belső vérzéssel, amit a sok munka közben alig vettem észre, csak mikor már tényleg nagyon szarul voltam). Életemben először kórházban töltöttem több napot, szerencsére műtét nem kellett (bár több nőét végig követtem a kórteremben), de a bent töltött napok valamit véglegesen megváltoztattak bennem.

Kaptam egy nagy fülest a sorstól. A legtöbb ember csak erre figyel fel, hogy aztán változtasson az életén, akkor még én is így voltam, pedig eddigre kaptam már néhány kisebb és közepes pofont (szakítás, szülők betegsége). A magabiztosságom, önértékelésem sem volt éppen kielégítő, de a kórháznak „hála” itt jött egy tabularáza és nemcsak a munkát, hivatást, de önmagamat, az egész életemet átértékeltem, átgondoltam. Innen indult el aztán sok minden változás!

Több döntést is meghoztam arról, hogyan NEM akarom tovább élni az életem. Lemondtam a vezetői beosztásról, elengedtem egy csomó feladatot, projektet és persze pénzt és végül rész-munkaidőbe mentem át.

Aztán elkezdtem coach-olgatni, személyesen, offline😊 Igen, direkt így írom, mert nem volt mögötte stratégia, mit, miért csinálok, kikkel dolgozok. Akihez szájhagyomány útján eljutottam, akik megtaláltak, bármivel, nekik igyekeztem segíteni. Ez a fél állásom mellett viszonylag jól is ment, de emlékszem mennyit panaszkodtam, hogy nem fejlődik a vállalkozásom, miközben abba nem is tettem energiát, csak a szakmai részében.

Aztán pár év múlva már elkezdtem érezni, hogy szeretném otthagyni azt a fél állást is, így elmerültem a technikai dolgokban, létrehoztam a saját oldalamat, több technikai alappal is az évek alatt, volt, hogy én készítettem, volt, hogy más, de ott sem volt egységes megjelenés, nem céllal írtam pl. a szövegeket a weboldalra.

Elkezdtem egy online tréninget, amit aztán sose hirdettem meg, mert közben elvitte más a fókuszt. Aztán inkább a személyes coachingra kezdtem fókuszálni, workshopokra, aztán megint az online világban erősítettem facebook, instagram, majd élő adások, podcast.

Meg is lett az eredménye, növekedtem, de még messze nem volt elég a bevételem ahhoz, hogy ez legyen a fő tevékenységem. Mindig azt mondogattam, amikor a vállalkozásomról beszéltem, hogy ebből nem lehet megélni. És csak visszanézve értettem meg, hogy pont ezzel korlátoztam le magam és nem is tettem meg mindent azért, hogy ez megváltozzon.

Közben az idő ment, gyerekünk nem lett, így belevágtunk először egy szőrös gyerekbe, vagyis lett egy kutyánk, egy pici Bichon Havanese, ami meghozta az életembe a gondoskodás, teljeskörű elfogadás és szeretet érzését is. A kutyával való foglalkozás sokat segített a munka – magánélet egyensúly javításában is, hiszen ott kellett hagynom a gépet, hogy levigyem sétálni, elvégezni a dolgát, este igényelte a vele való foglalkozást😊

A munkába végül Kb. 3 évvel ezelőtt jutottam el odáig, hogy ennek így nincs értelme tovább. Vagy maradok informatikus és húzom az igát életem végéig, vagy felépítem úgy a vállalkozást, hogy ne kelljen azt már sokáig csinálnom.

Ez a döntés egyszerű volt, nem akartam életem végéig másnak dolgozni. Elkezdtem hát körülnézni és megtalálni azokat a fórumokat, szakembereket, akiktől tudok és akarok segítséget kérni. Eddigre kb. 4 év vállalkozás volt a hátam mögött és bizony már többször eljutottam addig a pontig, hogy feladom, mert én nem vagyok vállalkozó alkat, vagy nem vagyok jó szakember. De aztán mindig tovább próbálkoztam, rengeteg idő, energia befeketéssel, mert azt tudtam, hogy el akarok érni arra a pontra, amiről az előbbiekben írt döntést meghoztam.

Rengeteg dolgot kipróbáltam, sok-sok pénzt fektettem a marketing, értékesítés és vállalkozás építés módszerének megtanulásába, így lassan, de biztosan haladtam. Persze egy csomó kudarc, sikertelenség érzésem volt, nekem miért nem működik, ami másnak igen, miért nem jönnek el a workshopomra, miért nem jelentkeznek a tanácsadásomra?

Évek alatt értettem meg, hogy mi az, amit én csinálok rosszul és mi az, ami az én szakmámban egyszerűen nem működik. A marketinget egy ilyen bizalmon alapuló, segítő szakmában mennyire máshogy érdemes kezelni. Ahogy azt is évek alatt tanultam meg, hogy az én személyiségem, tudásom és tapasztalatom kinek jó, milyen célcsoportnak, miben tudok segíteni.

Így hiába toltam évekig a „Te utad” szekerét, amelyben nehéz helyzeteken túl lévő magánembereknek kínáltam transzformációs csomagokat, készítettem több, mint 50 élő adást, videót, ebook-ot, majd 2020 őszén még előfizetéses klub bevezetését is végicsináltam, tavaly év végére annyira elfáradtam ebben, hogy már novemberben eldöntöttem, hogy nem ebbe az irányba megyek tovább. Pedig gondolhatjátok, mennyire nehéz döntés lehetett, több évnyi, több ezer órányi munka után ezt elengedni.

De megtaláltam az én igazi témám, ami a vállalkozók és a vállalkozások fejlesztése, és ebben lubickolok😊

Közben pedig lett még egy kutyánk, így kicsit talán furán de teljes családunk van, kicsit az anyaságot is ki tudom élni. 2020-ban pedig elindult a legnagyobb álmunk megvalósítása, megvettünk egy régi házat a Balaton-felvidéken, ahova majd egyszer leköltözünk és még inkább a nyugodt, lassú, természetközeli, de másokat segítő, közösséget építő életet fogunk élni. Fogunk, mert már látom, hogy meg fog valósulni!

De ehhez mind-mind kellett a sok sorfordító esemény, tanulság, önismeret és hibázás, amin az elmúlt 25 évnyi munkámban és 45 évni életemben túl vagyok. Tudom, hogy hosszú út áll még előttem, amíg ez a vállalkozás olyanná válik, amit ma még csak remélek, de érzem, hogy sínen vagyok és haladok előre. Ezt kívánom nektek is.