“Ha lett volna valaki, aki fogja a kezemet….”

Gyakran csak ennyi kellene. Valaki, aki megfogja a kezedet, elvisz sétálni, főz egy kávét, átölel. Jelen van és nem bírál, nem minősít, nem ad tanácsot. Csak Veled van, meghallgat és van türelme kivárni, hogy megtaláld önmagad anyaként, nőként, vállalkozóként, vagy bármilyen új élethelyzetben.

Ez hiányzott az én gyerekkoromból is. Én “jó kislány” voltam. Akit le lehetett rakni a sarokba és eltöltötte az időt szépen, csendben. Nem zavart senkit. Ma már tudjuk, ez nem egészséges. Szorongás, magány, ami társul hozzá. Sokat foglalkoztam önmagammal, kerestem a módot, amin keresztül ki tudom fejezni önmagamat, meg tudok nyílni. Aztán rájöttem, ehhez nem elsősorban a technika számít, sokkal inkább a bátorság, a kíváncsiság másokra, a világra és legfőképpen az, hogy megéljem, milyen egy támogató kapcsolat, közösség részének lenni. Ezért kezdtem gyógypedagógusként, majd coachként is azzal foglalkozni, hogy ezt a tapasztalatot továbbadjam. A figyelmet, a gondoskodás, szeretet érzését olyan személyeknek, akik valami miatt nehezebben nyílnak meg.

Felfedeztem, az én szuperképességem az, hogy értő figyelemmel kísérve időt és teret adjak másoknak, hogy megtalálják a saját szupererjüket, a szívük legmélyebb szeretetét.

Fiam születése előtt az alkalmazotti létben csak sodródtam. A “rendszernek” nincs mindig ideje kivárni, amíg egy helyzetben megérik egy gyermek, vagy felnőtt a fejlődésre. És nekem is szükségem van arra, hogy bármikor szabadságra mehessek, elvonulhassak egy csendes sarokba, vagy az erdőbe, ha már túltelítődtem attól, hogy folyamatosan más személyekre figyelek.

És bevallom, azt sem szerettem, amikor a “mai anyák”, “mai gyerekek” becsmérlése kezdődött a tanáriban, étkezőben. Amikor már én is anya lettem, rájöttem, pokolian nehéz, sőt, egyenesen lehetetlen mindennek és mindenkinek megfelelni. A legfontosabb felismerésem, nem is kell. Nem egymás ócsárolásáról kéne szólnia egy pedagógus – szülő, nagyszülő – szülő… kapcsolatnak, hanem a kíváncsiságról, nyitottságról. Kíváncsinak lenni a másik félre, nyitottnak lenni az ő helyzetének megértésére és keresni a legjobb megoldást a gyermekért. Így lettem egyéni vállalkozó. Én nem tudok elvonatkoztatni a közegtől, amiben vagyok, inkább kiléptem.

Az anyává válás hatalmas pofon volt számomra. Gyógypedagógus vagyok, rengeteget foglalkoztam önismerettel, mindent előre elterveztem, sok-sok könyvet elolvastam. Természetesen az élet alázatra tanított. Azt ugyanis akkor még nem tudtam, mindketten szuperérzékenyek vagyunk. (Sőt, azt se tudtam, ilyen egyáltalán létezik.) Ma már tudom és azt is, miért volt nehéz a nagy változásokhoz alkalmazkodnom és miért volt fiamnak is az. Sőt, arra is rájöttem, miért volt nehéz anyukámnak is korábban. És amikor a felismerések megszülettek, akkor döbbentem rá, hogy ha az anyává válásomkor lett volna valaki, aki csak fogja a kezem, akkor sokkal könnyebb lett volna. Sőt, nem is egy személy, inkább egy közösség, ahol valós támogatást, odafigyelést és bizalmat kaphatok.

Úgyhogy már tudtam, egyéni vállalkozóként szeretnék dolgozni és azt is, hogy édesanyákat szeretnék kísérni, támogatni az útjukon, közösséget építeni, ahol mindenki támaszt talál. Akkor is, ha kapcsol kütyüt, akkor is, ha nem. Akkor is, ha hordoz, akkor is, ha babakocsit használ. Az egyetlen közös pont, hogy fejlődni szeretnénk és a legjobbat kihozni önmagunkból anyaként, nőként, feleségként… Így született meg a fedezdfelmagad.hu és az Anya dédelgető csoportom.

Ez eddig egy szép történet. De rá kellett jönnöm, a vállalkozás sem úgy működik, ahogy azt az online marketingesek az arcomba tolták.

Hiába a sok blog bejegyzés, facebook poszt, hírlevél, valahogy nem működött a dolog. Ekkor kezdtem el mentorral dolgozni. Szépen össze is állítottuk az alapokat, jöttek is a kliensek. Aztán az én lelkem megadta magát. Sok-sok tragédia történt a családunkban viszonylag rövid idő alatt. Nehéz volt, sőt képtelenség kreatívan írni, tudatosan mindenhol ott lenni. De ami a legnehezebb volt, látszódni. Nem vágytam semmi másra, csak egy sötét sarokra, ahol senki nem vesz észre. És ezt szépen el is kezdtem felépíteni. Szerencsére van egy fiam, így tudtam, nem hagyhatom el magam. Kértem segítséget szakembertől. És tudod mire jöttem rá? Sokkal jobb megosztani valakivel a nehézséget, mint gubbasztani egyedül a sarokban. Így szépen lassan kikecmeregtem onnan, de a korábbi munkám egy része elveszett. Az inaktív oldalakat újra aktívvá tenni nem egyszerű munka.

Arra jöttem rá, hogy vállalkozóként is a legfontosabb, hogy folyamatosan tanuljam önmagam, feszegessem a határaim és felismerjem mit, miért teszek, vagy nem teszek. Hogy ez jól érthető legyen, még egy példát elmesélek, mert ez nagy tanulság volt számomra és talán Te is hasznát veszed.

Amikor elkezdtem vállalkozni, nagyon szép honlapot készítettünk férjemmel (könnyű dolgom van, webfejlesztő :) ). Sok-sok online anyagot összeraktam, kezeltem az online felületeket. Azt hittem, aktívan sokat teszek a vállalkozásom fejlesztéséért. De tudod mit tettem valójában? Bújkáltam. Mert, ahogy már feljebb is írtam, én gyakran a sarokban kötöttem ki korábban. Sok volt a feszültség a családban, ahol felnőttem, amire azt a technikát választottam, hogy igyekeztem láthatatlanná válni. Na ez az, ami vállalkozóként nem túl egészséges technika. :) Meg kell mutatnom magamat. És rájöttem, nem csak azért, hogy pénzt keressek, hanem azért is, mert tudok valamit, amivel mások mindennapjait megkönnyíthetem, gyermekek, családok életét szebbé tehetem.

Azt üzenem minden vállalkozó nő társamnak, hogy tudatosan ismételd el Magadnak rendszeresen, mit is adsz valójában és bátran mutasd meg! Én hiszek abban, hogy közösen szebb hellyé tehetjük ezt a világot.

Szeretettel, Edit