Kiskoromban én voltam a definíció szerinti pedál-medál. Egészen egyetemig. Biztos ami biztos, jónéhány különóra is befigyelt. Lazább szemléletet a „keresztapámtól” tanultam. (Valójában nem vagyok megkeresztelve, nem is születésemtől ismerem, ám valahogy így képzelem el a keresztapákat: szemmel tartanak, akármilyen hülyeségbe ártja magát az ember). Sok apró vállalkozási ötletet valósított meg és mindig ráért egy kis lelkizésre. Mondjuk hajnalig.

Az egyetem végefelé már sejtettem, hogy a cocializmusból hozott „aki jól tanul, sokra viszi; ha nem így teszel, mehetsz a kukásautó mellé” elmélettel nem sokra megyek. A 2008-as gazdasági világválság környékén végeztem. A kutyát nem érdekelte a vörös diplomám, diplomadíjam és külföldi ösztöndíjam. (Fenéktörlésre meg kemény ugye.) Elszegődtem asszisztensnek ahol nagylelkűen elnézték a túlképzettségemet. Ott is ragadtam – „valahogy” nem akartam elhinni, hogy bizonyára érek ennél többet is. Keserű, megalázásra hajlamos főnököm mellől ugyan miért gondoltam volna máshogy? Ekkoriban párkapcsolat-ügyben is hasonló okokkal futottam zátonyra és a családommal is ramattyá vált a viszonyom. 3 ilyen év után azon gondolkodtam, mikor végzem egy pszichiátrián. Az volt az érzésem, hogy nagyon régen letértem az utamról, egyre beljebb bolyongok egy olyan helyen, ahol nem is kéne lennem. Abból a zsákutcából, amelybe ragadtam vagy egy komoly betegség, vagy egy angyal hozhatott ki. Ő volt az én kicsilányom. Egyedül vállaltam, de milyen jól tettem!

Várandósságom idején különösen fogékony voltam a művészetek irányában. Bár addigra 15 éve műveltem magasabb szinten grafikát és fotózást, első, komolyabb mondanivalót tartalmazó képeim ekkor születtek. GYES alatt is alkottam, ha időm (és Ő) engedte. Igyekeztem „keresztapám” tanításait beépítve önálló keresetté alakítani ezeket. Elvégre, valahol titkon, mindig az önmegvalósításban láttam a haladásomat (az más kérdés, hogy közelebbi rokonságom pedig az éhenhalásomat). Babaklubok vezetése után (melyeket megörököltem, nem kellett felépítenem), első komolyabb próbálkozásom a pólóvarázs volt, ahol általam tervezett és készített sablonokkal tudnak velem pólókat készíteni mindazok, akik egy kis egyedi kézműveskedésre vágynak. Imádok foglalkozni emberekkel, tanítani őket, azonban ennek a kreativitás része számomra elég csekély. Bizonyára fel lehetett volna futtatni ezeket a csoportos foglalkozásokat, de egyrészt nem volt benne szívem-lelkem, másrészt beütött a vírus.

Pénzem fogytán végül alkalmazottként szegődtem, a végzettségem szerint. Megdöbbentő élmény volt számomra, hogy emberszámba vesznek. Van kedvem társalogni. Adok a véleményükre, ők is az enyémre. Ez végtelenül jól hatott a GYES alatt meggyengült önértékelésemre. Számos korábbi munkahelyi tapasztalatom után úgy képzeltem, a munkahely egy szükséges rossz, ami pénzt ad. Szerencsémre tévedtem.

Ekkor döntöttem el, hogy a részmunkaidős állásom mellett megpróbálom hirdetni képalkotásaimat és hadba állítom készségemet, mellyel mások fejében megjelenő képeket is papírra tudok vetni. Összeszedtem mindazt, ami ÉN vagyok és kilőttem a nagyvilágba. Úgyis művelném, és tudom, hogy érték, akkor miért ne részesedhetne belőle más is? Szinte fogyhatatlan kedvvel csinálom. Megtanultam a marketing alapjait, együttműködéseket keresek és általában kirobbanó energiáim mind ebbe ölöm. Összekötöttem a képeket a tánctudásommal, íráskészségemmel és zenei alapjaimmal, hogy ezzel is komplexebb értéket állítsak elő és tárjak a nagyvilág elé.

Egy a gond. Hogy sem a beletett energiával, épített kapcsolataimmal, sem a gyűjtött tudással nem áll arányban az ezzel összefüggő siker. (Kisigényűként sikerként definiálok egyelőre minden visszacsatolást és megrendelést.)

Az az érzésem, én valahol az univerzumban, egy buborékban lebegek, míg valahol másutt szálldos a világ többi része, és nekik próbálok magyarázni arról, amit szeretnék adni.

Mert szeretnék adni. Hiszem, hogy amit készítek és csinálok, annak van értéke – lelki, szellemi táplálék, mely pénzben és sok egyébben kifejezhető. Sajnos azonban nem nyer bizonyítást. Egyelőre – hitemmel ellentétben – nem hogy ki tudja váltani a munkahelyemet, de a ráfordításaimat sem fedezi.

Mindeközben mit látok? Mások gyengébb értékeket adnak el, unásig hirdetnek. Úgy 15 éve nincsen TV-m, melynek hála az ezzel járó zaj komoly hányadától megkímélem magunkat.

Azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni a rengeteg sallangot, mellyel körülvesznek minket. Értem én, hogy kapitalizmus meg gazdaság-alapú világ, de na… Én inkább „boldogulni” vágyom. Jó érzéssel.

Jelenleg nem tudom, mi szükségeltetik még ahhoz, hogy az előállított javaim ne a kiságy mögött porosodva végezzék…