Kókány-Tar Hajnalka vagyok személyi stylist, szín- és stílustanácsadó. A Stíluskalandor létrehozója.

Egészen fiatalkoromra visszaemlékezve, mindig is érdekelt az öltözködés, a divat világa, az, hogy mások miért éppen azt a ruhát viselik, amit. Már tinikoromban is élénken érdeklődtem a külföldi sztárok ruházata, megjelenése iránt, aktívan figyeltem, hogy mit viselnek a különböző díjátadókon. Ekkor ezt még csak az újságokból, illetve a tévéből lehetett nyomon követni, hiszen nem volt internet, nem volt ilyen széles spektrumú a világ, mint most.

A húszas éveim elején egy ügyvédi irodában kezdtem dolgozni, ahol a főnököm (aki férfi volt) minden áldott nap úgy nézett ki, mint aki egy divatkatalógusból lépett elő. Alakjára szabott öltönyökkel, jól megválasztott színekkel, egymáshoz passzoló kiegészítőkkel. Ezt egyrészt mulatságosnak találtam, másrészt viszont lenyűgözőnek. Vicces volt számomra, hogy férfiként ilyen aprólékosan figyel a részletekre, ugyanakkor ez volt benne a különleges is. Ekkor kezdtem el én is tudatosabban figyelni a megjelenésemre, hiszen egy ilyen közegben az ember nem akar kilógni a sorból.

Sok évet töltöttem különböző munkahelyeken alkalmazottként és voltak olyan helyek, ahol bizony azt éreztem, hogy erősen kilógok a sorból. Mindig fontosnak tartottam az ápoltságot, a tisztaságot, szerintem a jó megjelenés itt kezdődik. Egyre inkább érlelődött bennem az a gondolat, hogy nekem ez az utam, ebbe az irányba kellene elmozdulnom, de nem tudtam, hogy hogyan kezdhetnék hozzá. Alapvetően nem vagyok egy olyan ember, aki kiáll a nagytömeg elé és beszél. Szeretek a háttérben figyelni és csak akkor hozzászólni, ha ez már mindenképpen elkerülhetetlen. Bizonytalan voltam abban is, hogy megéri-e feladni a biztos havi bevételt egy teljesen bizonytalan valamiért, ami inkább csak hobbi, mint munka.

Aztán a harmincas éveim második felében megszülettek az ikreim és ez teljesen felborította az addigi életemet, életünket. Korábban jöttünk-mentünk a férjemmel a nagyvilágban, utazgattunk, spontán moziba jártunk, vagy csak spontán bárhová, volt időnk egymásra. A gyerekek születésével ez gyökeresen megváltozott. Mivel koraszülöttek voltak, teljesen váratlanul ért a hetekkel korábbi érkezésük, azt éreztem, hogy én erre még egyáltalán nem vagyok felkészülve. Amikor hazaengedtek a kórházból, ott álltam a kiságyuknál, néztem őket és rám jött a rettegés, hogy akkor nekem most életben kell őket tartanom.

Az első pár hónap borzasztó volt számunkra. Mindketten erősen hasfájósak voltak, esténként rendszeresen ordítottak órákon keresztül, hónapokon át. Én akkor minden voltam, csak Nő nem. Főleg nem olyan Nő, aki a megjelenésével, a divattal foglalkozik.

Kb. 8 hónaposak voltak, amikor láttam egy újságban egy felhívást, hogy stylist tanfolyamot indítanak. Akkor mondtam a férjemnek, hogy én ezt szeretném elvégezni. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra, végre újra divattal foglalkozhatom, emberek között lehetek. Ez a képzés hozta a másikat, hiszen itt volt vendégelőadó egy hölgy, aki színtanácsadásokat tartott és oktatott, így a stylist képzés befejezése után, elvégeztem a színtanácsadói képzést is. Ekkor már nagyon erősen érlelődött bennem, hogy ez lesz az én irányom és most lesz a lehetőség a váltásra. Kialakítom a saját vállalkozásom, nem térek vissza a multihoz, ahonnan szülni mentem.

Persze, kialakítom a saját vállalkozásom, de hogyan? Hogy kell azt csinálni? Először csak ismerősöket kértem meg, hogy legyenek a tesztalanyaim egy-egy színtanácsadáshoz, majd stílustanácsadáshoz. Sokat gyakoroltam rajtuk, visszajelzéseket, véleményeket kértem tőlük. Volt nálam mindenféle testalkat, színtípus, anya, feleség szingli. De egy valami közös volt bennük. Hogy kivétel nélkül szabadkozni kezdtek a smink nélküli arcuk, a szem alatti karikák, a fáradtság, a ráncok, a lenőtt haj miatt (színtanácsadást mindig smink nélküli, natúr arcon végzünk, hogy jól láthatóak legyenek a természetes színek, kontrasztok). Testalkatelemzés esetén pedig előkerült a pocak, a vastag kar-láb, a széles csípő. Kivétel nélkül mindenkinél volt valami, amit csúnyának talált magán.

Ekkor láttam meg, hogy mekkora önbizalom fröccsre van szüksége a nőknek. És ki tudja ezt nekik a legjobban megadni? Egy másik nő. Aki megosztja velük a tapasztalatait, aki ugyanúgy fáradt, akinek ugyanúgy karikás a szeme, aki ugyanúgy nem mindig azt a színt veszi fel, ami a legelőnyösebb számára, holott színtanácsadóként nagyon is tisztában van vele, hogy mi neki a legjobb.

Ezért kezdtem el fókuszálni a tanácsadásaim során az anyukákra. Hiszen én is egy vagyok közülük, ugyanabban a cipőben járunk. Mi vagyunk azok, akiknek egy rohanós reggelen a legkevesebb ideje marad magára. Úgy érzem, hogy nekik tudok hiteles lenni. Minden anyukát várok szeretettel, aki szeretne egy kicsit kiszakadni a hétköznapjaiból, maga mögött hagyni a gyerek kiabálását, a gyerekjátékokat, a pakolást. És szeretne egy kicsit magával foglalkozni, szeretne újra Nő lenni, szeretne újra tetszeni magának. Itt nem azt nézzük, hogy milyen karikás a szem, mennyire lenőtt a haj. Arra koncentrálunk, hogyan tudja magából a legjobbat kihozni, hogyan tud újra Nőként tekinteni magára. Mindenki szép, csak sokan ezt nem hiszik el magukról.

Én azért dolgozom, hogy akik hozzám érkeznek, azok elégedetten, boldogan távozzanak innen. Hosszútávon profitáljanak abból, amit itt kapnak. Számomra ez a siker.

Amikor tudom, hogy elégedettek, amikor tudom, hogy egy olyan tudást tudtam nekik átadni, amivel magabiztosabban, tudatosabban vásárolhatnak a boltokban. Tudják, hogy milyen színek, fazonok előnyösek nekik, mit kell keresniük. Amikor visszajeleznek, hogy találtak a boltban egy ruhadarabot, amit imádnak, mert jól áll nekik.

Ami számomra nehéz a vállalkozásban az a folyamatos jelenlét, hogy mindig valami újat mutassak, új dologgal rukkoljak elő. A Stíluskalandor folyamatosan jelen van facebookon , instagramon , illetve van honlapom is. Ahhoz, hogy a social media-ban látható legyek, folyamatos jelenlétre, posztolásra van szükség, ami van, hogy nehezebben megy. Van olyan, hogy éppen nincsen kedvem, nincsen ötletem, hogy miről írhatnék, posztolhatnék, de tudom, hogy kell, hogy „ne felejtsenek el”. Egyelőre ezeket a munkákat én végzem, nem akkora még a Stíluskalandor, hogy ezt kiadjam másnak. A specifikus melókat (pl. honlap, névjegykártya) csinálta meg helyettem hozzáértő, illetve marketing kapcsán egyeztetettem nagyon sok emberrel. Az egy kemény dió volt számomra, mert induló vállalkozásként lehetetlen volt megfizetnem olyan marketingest, aki több száz ezer forintért dolgozik havonta.

Igyekszem sok helyen népszerűsíteni a Stíluskalandort (pl. részt veszek ilyen felhívásokban, mint ez is), járok üzleti reggelire, ahol újabb kapcsolatokkal, érdekes együttműködési lehetőségekkel is tudom bővíteni a későbbiekben a repertoáromat.
A családi életemet, az anyaságomat, a nőiességemet mostanra nagyon jól össze tudom egyeztetni a vállalkozással. Amikor dolgozom, olyankor jelenek meg csinosan, figyelek minden apró részletre, amikor a gyerekekkel vagyok, olyankor tudom, hogy nem kell tip-top lennem. Bár a férjem meg szokta jegyezni, hogy olyankor is tök jól nézek ki, amikor csak a játszótérre megyünk. 😊

Komolyabb lettem, felnőttem, felelős vagyok magamért, a vállalkozásomért, a családomért. Most már tudom, milyen önmagamért dolgozni, tudom, hogy milyen, ha akkor van pénzem, amikor én teszek érte. Gördített a vállalkozás elé nehézségeket az élet (kimondottan ilyen most a vírushelyzet), de kitartó vagyok és bízom benne, hogy ez csak a jó irányba fog változni. A legnehezebb helyzetben kezdtem el a Stíluskalandort (a márciusi karantén előtt pár hónappal), de hiszem, hogy működni fog. Én önmagamat adom benne, jól érzem magam benne. Szeretném eloszlatni az emberekben azt a tévhitet, hogy a divattal, a stílussal foglalkozni csupán felületes dolog.