Egyszer volt, hol nem volt….

Megmagyarázhatatlan vágyat, elemi erőt éreztem mindig is magamban, hogy a „semmiből” hozzak létre valamit. A semmiből úgy értem, hogy olyan területet fedezzek fel, amihez se tudásom, se képzettségem, se túl sok információm nincs. A kihívások vadásza vagyok. Sok-sok energiát, élményt, érzést megélni egy új dolog létrehozása során, számomra hihetetlen dolog. Most már egy bizonyos forgatókönyv szerint működik mindez az életemben. Öt évente van váltás, ilyen időközönként érkeznek az új dolgok. Kialakult ennek a folyamatnak szépen a rituáléja: először kutatás, tanulás, információk gyűjtése az új témában, vízió, hogy mit szeretnék elérni, tervek, célok, mélypont, amikor elakadok, de addig küzdök, amíg meg nem sikerül oldani a problémát, és áthidalni az akadályt. Majd, amit csak lehet, kihozni a lehetőségből maximálisat, hálával és alázattal fűszerezve… és már le is telt az öt év. 😊

Ebből kifolyólag, már sok dolgot kipróbáltam az életemben, sok területtel megismerkedhettem. Egy közös pont volt mindegyikben: az ember. Mindig emberekkel foglalkoztam. Így az eddigi pályafutásom alatt voltam banki ügyintéző, mentor, ifjúsági koordinátor, szociális munkás, ügyfélszolgálatos, munkaerőpiaci tanácsadó, és most jelenleg magántanár és meseíró is.
A férjem a napokban megkérdezte, hogy „Drágám, öt év múlva esetleg hegeszteni fogsz megtanulni?” 😊 Ő olykor csak kapkodja a fejét, és nem győzi követni az eseményeket!

Azt gondolom, hogy annyi minden van az életben, olyan sok „gazdagság”, amit még szeretnék megtanulni, és kicsit jobban érteni hozzá. Persze sokan mondták már, hogy így nem tudok elmélyülni egy területen sem. Igaz, de ami nekem szükséges, azt az öt évbe maximálisan beleteszem, (talán többet, mint mások hosszú évek alatt) és ha már elmúlik a kihívás érzése, elértem a célt, akkor már nem mozgat tovább a dolog, nincs inspiráció és elengedem, mert már kopogtat az újdonság.

A vállalkozói lét lehetősége egy nagy utazásnak a gyümölcseként érkezett az életembe. 2019 nyarán a családommal (férj és két fiúgyermek) gondoltunk egy nagyot és önkéntes munkákat vállaltunk Olaszországban és Angliában.

Fura érzés érkezett az utazás végére: egyre szorongatóbb érzületet keltett bennem a szeptemberi becsengetés hangja… (fejlesztőpedagógusként dolgoztam egy iskolában)
Muszáj volt megvizsgálni ezt az érzést, és megfelelő őszinteséggel megkeresni az okokat. Az eredménye az lett, hogy kimondtam: nem szeretnék visszamenni tanítani az iskolába.

Ezzel az elhatározással, ahogy hazaértünk két nap múlva fel is mondtam, és azóta magántanárként, fejlesztőpedagógusként dolgozom. Az első szeptembert, (amikor már nem várt a biztos hely) sok-sok tervezés előzte meg. Emlékszem, hogy egy óriási csomagoló papírra ötleteltem a lehetőségeket, potenciális helyszíneket, ahol a szolgálatatásomat tudom majd kínálni. Szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy ezzel az óriási szabadsággal, ami a vállalkozói léttel együtt jár, érkezett az életembe a hatalmas felelősség batyuja is anyagi vonatkozásban. Miszerint annyi bevételem lesz tulajdonképpen, ahány órát tudok dolgozni. Nem vár minden hónap végén a bankszámlámon a fix-biztos fizetés (meg kell jegyezzem itt, hogy a férjem is vállalkozó), ha beteg vagyok, akkor nincs táppénz.  Viszont a mérleg másik oldalán ott volt a „kinyílik a világ” érzés, hogy kizárólag azt tehetem, amit szeretek csinálni, és mindenféle követelésnek, elvárásnak, rendszerbeli ritmusnak már nem kell eleget tennem.

Az első néhány hetes ötletelések, tervek megvalósításai kudarcba fulladtak. Nagyon akartam, nagyon küzdöttem, mentem és felkerestem játszóházakat, óvodákat, közösségi házakat stb., hirdettem a szolgáltatásaimat, mentem, mint egy daráló, de ez az út nem működött. Emlékszem, egy nap álltam csak a falra felragasztott nagy tervezős papírosom előtt és egy hirtelen mozdulattal leszedtem, mi több letéptem és összegyűrtem… és elérkezett az első mélypont. Elcsüggedtem és nagyon haragudtam, hogy nem sikerült rögtön elsőre, amit elterveztem. Hála Istennek nem egyedül kellett megbirkóznom ezzel a nehéz helyzettel, a családom mindig maximálisan támogatott és bátorított.

Miután a fejemben is összegyűrtem a papírost és elfogadtam a helyzetet, akkor érkezett az az áramlat, ami már elő volt nekem készítve, amire „csak” rá kellett simulni. Azóta is hiszem ezeket az előre elkészített lehetőségeket, gondviseléseket, áramlatokat amire rá kell hangolódni, figyelni, észrevenni és megélni.

Meg kellett állnom, ahhoz, hogy érkezhessen valami más, ki kellett üresítenem magamból a görcsöt, át kellett programoznom az agyamat arra a gondolkodásmódra, hogy nem azért dolgozom, mert kell, hanem mert szeretem… és akkor egy nap, egy nagy városnak egy szép terén összefutottam egy régi kollégával, aki által érkezett az új lehetőség.
Sokan mondták, hogy jókor voltam jó helyen, hogy befutott egy olyan munkalehetőség egy hosszú távú projektben, ahol éppen akkor vállalkozó fejlesztőtanárokat kerestek.

Ennek így kellett lennie. A kezdetektől hittem magamban, láttam a terveimet a fejemben, a célomat, hogy vállalkozóként is megtudok állni a lábamon. Ez volt a legfontosabb. A vállalkozói lét meghozta a kibontakozást, az újabb lehetőségeket, kinyíltam, mint egy virágszál. Megtudtam engedni magamnak, hogy a tavaly nyáron ne dolgozzak két hónapot, és megírjam az első mesekönyvemet az Útravaló sütiket, ami már második kiadásban is megjelent ez év januárjában.

Ennél a pontnál érkeztek meg a gyermekeim is abszolút támogatóként, eddig úgy élték meg az új helyzetemet, mintha „nem lenne igazi munkahelyem” 😊
Meglátogatott a következő próbatétel: felül kellett bírálnom egy elvi-kérdésemet is: mindezidáig nem használtam semmilyen közösségi platformot, vallottam, hogy nincs szükségem facebookra. Végül is lett facebook oldalam! Ezt muszáj volt…. 😊Nagyon nagy támogatást és ismertséget hozott a facebook: facebook.com/czirjakerikameseiro Nem mondom, hogy teljes barátságba kerültem vele, de erről a felületről érkezik a legtöbb megrendelésem. Nagyon figyelek arra, hogy különböző csatornákon mindig kérjek visszajelzést a termékeimről és ápoljam a kapcsolatot, azokkal, akik valamilyen formában kapcsolódnak már hozzám.

Született egy weboldalam, amit a férjem készített: czirjakerika.hu Az idén egy játékot is terveztem, az „Én mesém” mesekártyák címmel.

És itt még nincs vége. Jelenleg párhuzamosan végzem a fejlesztő munkát és mellette készül a következő mesekönyvem. A sikert, az elégedettséget a sok sok pozitív visszajelzések hozzák.

A következő próbatétel, amivel jelenleg barátkoznom kell, hogy ne mindent én akarjak kézben tartani és el is végezni. Meg kell érlelnem magamban a gondolatot, hogy elérkezett az idő, ahhoz, hogy szükségem van segítségre, alkalmi munkaerőre, akire rátudok bízni kisebb részfeladatokat. Ezt még nehéz kiengedni …

Az utóbbi két évben rengeteg dolgot tanultam, csupa olyat, amire nem lett volna lehetőségem, ha nem ezt az utat választom. A vállalkozói létben a kibontakozás, a kreativitás, az alkotás lehetőségét szeretem a legjobban és mindezeken felül megélni azt, hogy az élet a komfortzónán kívül az igazi.

A legnagyobb elismerést a 14 éves fiamtól kaptam a napokban: „azért szeretem a családomat, mert nem átlagos”. …és mindezeken túl tudja a kis családom apraja nagyja, hogy ha anya jól van, akkor mindenki jól van… és most anya jól van! 😊

Itt a (még nincs) vége, fuss el véle, aki nem hiszi járjon utána…