Miközben meghatódva nézem a 8 hónapos békésen szunnyadó arcát, olyan gondolatok röpködnek a fejemben, hogy vajon még az éjjel lesz-e annyi időm – a határidő utolsó perceiben –, hogy megírjam és leadjam a történetemet. És bár ez a lehetőség egy olyan időszakban kapott el, amikor aztán tényleg semmi egyebet nem tudok bevállalni, mert egy kisebb építkezés kellős közepén állunk, a nyakamban két kisgyerekkel és a vállalkozással. Kicsit olyan érzésem támadt, mint ahogy Jim Sturgess érezhette magát a 21- Las Vegas ostroma című filmben az egyetem igazgatója előtt, aki felveszi, ha egy igazán ütős sztorival áll elő, miért is akar ő a nagymúltú falak között jövőt építeni.

Félreértés ne essék, nem akarok ütős sztorit kicsikarni magamból. Csak elmesélni pár szóban egy történtet, az enyémet (de annak is csak egy töredékét, vannak ugyanis olyan részletek, amiket még magam sem tudtam feldolgozni), hogy milyen úton haladok éppen, mert ahogy maga az ÉLET, a vállalkozóvá válás is egy utazás. Igen, van, amikor fapados szekéren döcög az ember, míg luxus yachtról álmodik 😊, de álmok nélkül sosem érnénk célba.

Mi a célom? Elégedettnek lenni. Mikor leszek elégedett? Ha a terveimet megvalósíthatom. Csak mert az álmok maguktól nem válnak valóra… Úgyhogy aki ebben reménykedik, gyorsan gondolja át…

Gondolom, már kíváncsi vagy, mégis mivel foglalkozik ez a nő, hogy itt osztja az észt. Elárulom. Van egy kis gyerekfodrászatom, de nevezzük inkább családinak. Viszonylag speciális. Nem attól hiszem magunkat speciálisnak, hogy kisautóban ülhetnek a gyerkőcök. Azt bárki beállíthat az üzletébe. Persze, a környezet is olyan, hogy szeretik. De a profi szakemberektől lesz a szolgáltatás jó, és attól, hogy ha beleteszed a szíved-lelked. Én is tudom, milyen, amikor beleteszek mindent, és azt is érzem, amikor ezer más dolog van mellette, és nem tudom ’a’ mindent beletenni.

Egyébként Gödöllőn van. Kócos Manó a neve. Nem mindig hívták így. Amikor belevágtam, de inkább többes számban írom, belevágtunk a férjemmel, egy régóta működő szalonhoz csatlakoztunk partnerként.

Az első tárgyalások és üzletkeresés idején a nagyobbik fiam másfél éves volt. Budapestről elköltöztünk, Gödöllőn szerettünk volna építkezni. Gyönyörű panorámás telket vettünk – azt hiszem az ingatlanhirdetésekben erre írják, hogy festői… el sem hittük, hogy a miénk. Volt, hogy úgy tárgyaltam telefonon, hogy közben gumicsizmában terepet rendeztünk és fát fűrészeltünk. Nagyon boldogok voltunk.

De az élet gyakran közbeszól. S bár hiszek a sorsban, és hogy minden okkal történik, nem volt könnyű elfogadni, hogy a kistesó mégsem lesz. Mikor 2 hónaposan itt hagyott minket, aznap meg kellett válnunk egy kollégától, másnap pedig le kellett vezényelnem a VIP vendégeinknek szervezett mesemondós délutánt. Nem emlékszem, hogy voltam rá képes. De akkor azt kellett csinálni. Az üzlet kezdett beindulni. Kezdtük érezni, hogy ebből még lehet valami. Rengeteg vendégünk érkezett ajánlás útján, ami nagyon jó érzés volt és bizonyíték arra, hogy van létjogosultsága annak, amit csinálunk, és hogy talán jól csináljuk. Dolgoztunk sokat, nagyon sokat, éjt nappallá téve. Kifelé mosolyogva, de gyakran bizony csak némán, befelé sírva. Legalábbis én.

A szalon életének első 15 hónapját követő szétválást nem taglalnám hosszasan, mert nem ez a lényeg. Igen, alig több, mint egy év után kiléptünk. Mondjuk úgy, hogy a saját lábunkra álltunk. Persze, ha ezt tudjuk, mi a vége, be se lépünk. De ez nem ilyen egyszerű. A tanulópénzt meg kell fizetni, így vagy úgy.

Játszi könnyedséggel írom már e sorokat erről az időszakról, pedig korántsem volt az. Nagy meccs volt, tanakodás, vonakodás, harci kedv és düh, kockáztassunk vagy ne? Mi lesz, ha hosszú évekig elhúzódik? De ha nem tesszük, magunknak ártunk. Sok-sok oldalas levelek, ügyvédek, félelem, de ami ennél is nagyobb volt: a vágy bennünk, hogy megmutassuk, meg tudjuk csinálni, mert tudtuk, hogy igazunk van, és mélyen legbelül tudtuk, hogy meg tudjuk csinálni. Hittünk magunkban, és abban, hogy amit eddig mi ketten, a férjem meg én elterveztünk, azt meg is csináltuk. Nem elsőre. Általában másodikra sikerülnek nekünk a dolgok. De ha ezt tudod, fel is tudsz rá készülni. Egy szóval, nagyon jó döntést hoztunk. Bár béklyónak sosem éreztük a köteléket, de valahogy mégis felszabadultunk, és a saját kreativitásunkkal folytathattuk tovább azt, amit elkezdtünk. Ennek már 2 éve.

Elkészült a saját honlapunk, a partnereink nagyjából maradtak ugyanazok, csak inkább bővült a kör. Arra mindig is büszke voltam, hogy akárkikkel nem dolgozunk, tényleg mindig gondosan és tudatosan válogatom meg a partnereinket, hiszen ez minket is minősít. Törekszem arra, hogy lehetőleg a helyi vállalkozásokat támogassuk, így leginkább környékbeli szolgáltatókat, beszállítókat választok. Ha már büszkeség… arra is büszke vagyok, hogy az egyik kolléganő, „a bázisból”, a legelső napon 2017. november 27-én is már nálunk dolgozott, és azóta is a cég egyik alappillére.

Aztán még büszke vagyok arra, hogy időközben lett egy sajátmárkás termékcsaládunk. Mondjuk úgy, hogy közösen nevelgetjük a natúrkozmetikumokat szállító partneremmel. Ennek is van külön története, és mindenféle beképzeltség nélkül szerintem elég menő dolognak számít. Ott van ‘A Manó’ a babasamponon, a gyereksamponon meg a balzsamon is. Közös terveink között szerepel a család bővítése, de ehhez megint sok idő és sok pénz kell.

Mivel nem szeretném, hogy azt gondold, kedves Olvasó, hogy csak nehézségekről tudok írni, ezért bele sem kezdek abba a részbe, ami 2020. március 17-én kezdődött. Ki ne emlékezne rá… Rengeteg vállalkozás ment tönkre, de minimum élt meg nagyon nehéz napokat. Mi is bezártunk. Bezártunk két hónapra. Tisztán emlékszem a pillanatra, mikor meetingelünk a lányokkal, és – persze én a hormonok miatt is, mert most tényleg jött a tesó 😊, de – elcsukló hangon mondom, hogy most ez lesz. Nem tudni meddig. Magamban pedig gondoltam, hogy talán örökre. Szerencsére nem így történt. 2 hónapig, a pandémia időszaka alatt megéltük a home office és a bezárt ovi minden szépségét és nehézségét, remélve, hogy soha többet nem lesz ilyen.

De lett. Most pedig bezárattak minket is. 2 hétre. Reméljük, nem többre. De ezen is túlleszünk.

Ne gondold, hogy a gödöllői álomház megépült. Ahhoz, hogy a cégünk túlélje, meg kellett válnunk tőle. Cserébe egy olyan nyugodt helyre költöztünk, ahol a madárcsicsergés tud zavaróan hangos lenni, ahol hazafelé a bekötő úton a férjem mondja: Édes, most nézd, hogy ma kint vannak-e az őzikék. És nem bánjuk, hogy utazni kell. Sőt, azt sem tudhatjuk, hogy meddig leszünk itt. Mert megtanultuk, hogy egy pillanat alatt változhat meg minden.

Mégis szerencsésnek is mondjuk magunkat. Mindketten a turizmusban, szállodaiparban dolgoztunk hosszú éveken át. Sosem gondoltuk volna, hogy azt, hogy néhány évvel ezelőtt „kiszálltunk” onnan, ilyen pozitívan értékeljük. Ha mindketten egyszerre veszítettük volna el a munkánkat, bele sem gondolok, akkor mit kellett volna átélnünk. De megoldottuk volna azt is, mert ha elsőre nem is, másodikra biztosan megcsináljuk.