2020 – téged meg hova tegyelek?!

Egy kis visszaemlékezés, hogy ne csak sodródjunk

Midőn ez az oldal elindult, a végét írjuk ennek a nagyon furcsára sikerült 2020-as évnek.

Szeretnék ebben a kis visszaemlékezésben most nem arra fókuszálni, hogy mit vett el, inkább arra, hogy mit adott a világnak – és számomra – ez az esztendő. Kétséget kizáróan túlságosan sok életet követelt, és nem szeretném véletlenül sem lebecsülni ennek a súlyát. Csupán egy másik szemszöget szeretnék előtérbe helyezni.

Elsőként azt, amit a világban tapasztaltam. Persze ez túlzás, hiszen a világtól most épp távol kell tartani magunkat, de amit a környezetemben tapasztalok, amit a közösségi felületeken látok, és amit sokszor zárt csoportokban olvasok, az bizony figyelemre méltó.

Egyre gyakrabban találkozom ugyanis azzal a ténnyel, hogy rengetegen átértékelték az életüket. Egy kicsit érezhetőbb a hála jelenléte, többször nyilvánul meg a szeretet.

Sok adományozási összefogással és közösségi segítségnyújtással találkozom. A saját lakhelyemen is nagyon jellemző, hogy a kerületiek azonnal összefognak, ha valaki bajba kerül – volt példa nem egy tűzesetre sajnos, és sok családi tragédiára, ahol azonnal megjelentek a csoportos adományozások, gyűjtések, nem csak anyagi értelemben véve.

És ez az egész leképeződik a saját életemben is. Emiatt váltam egyetlen év leforgása alatt szinte egy teljesen más emberré, mint aki voltam.

Hogyan is formálta ez az év az életem?

Nos, először is onnan indultunk ki, hogy éppen csak visszatérni készültem az élet körforgásába a babázós éveimből. Ez a rész igen rövidre sikerült, lévén már az év első harmadában ismét itthon kellett maradni a járvány miatt, így a szépen megálmodott terveim újra várólistásak lettek. 

Ami nem is volt baj, legalábbis így utólag látva. Bár akkor igen nehezen éltem ezt meg, de ma már úgy gondolom, hogy ez is egy üzenet volt: “Tervezd újra”.

Hiszen akkor még leginkább arra az útra léptem rá, amit a kislányom születésekor hagytam el. És akkor még nem láttam, hogy az az út immár ehhez az új világhoz, ahol az emberek tényleg változnak, nem való. Nem így kell újra a részévé válnom.

A pandémia okán egészen július közepéig maradtam otthon a kislányommal, de ekkor ismét egy kicsit szabadabb lettem. Tanultam, próbáltam felzárkózni a szakmámban, hiszen néhány év alatt az informatika világa elképesztő mértékben tud változni. 

Emellett pedig érezni kezdtem, hogy most már nem igazán elégít ki az, ahogy korábban a munkámat végeztem. Próbáltam megkeresni a választ magamban, hogy vajon mi változott, és hogyan kellene nekem változtatnom, mit kellene másképp csinálnom. 

A választ az ősz hozta meg számomra. 

Megismertem néhány olyan embert, akik egyszerűen sínre raktak és irányba állítottak. Ők meglátták bennem azt, amit én magamban képtelen voltam. 

Történt ugyanis, hogy egy egyszerű keresés folytán, melyet a Googlebe írtam be, egy olyan emberre találtam rá, aki az első találkozásunk során annyira kibillentett az életemből, hogy napokig nem tértem magamhoz.

Rávilágított néhány emberi tulajdonságomra, amit korábban nem vettem észre, és keményen a szemembe mondta, hogy bizony van mit csiszolni az önmagamba vetett hitemen és önbizalmamon.

Mindezt képes volt úgy tálalni, hogy az én csökönyös fejem mégis elgondolkodjon rajta, és ahelyett, hogy megbántva távol tartanám magam tőle, kíváncsian forduljak felé a kérdéssel, hogy ezt mégis hogyan tegyem. 

Két hét sem telt el, mikor ugyanez az ember összehozott egy másik rokon lélekkel, aki által már jött is a harmadik… A feladatom az volt, hogy helyt álljak egy elém tárt kihívásban. 

Csapatként kellett együttműködnöm velük egy olyan célért dolgozva, ami által egy régi álmom vált valóra. 

Egy kicsit konkrétabban: régóta álmodtam egy olyan online médiáról, ami távol áll a bulvár – erőszak – tragédia tengerétől. Ami a pozitívat, a jót mutatja be, és annak ad teret, amit érdemes észrevenni, amire érdemes odafigyelni. Most erre kaptam felkérést, hogy segítsek a tudásommal életre kelteni egy ilyen online magazint. Úgy éreztem magam, mint egy varázslatban. 

Miközben készült a magazin, olvastam a cikkeiket, melyekben emberi értékeket keresnek, akár a föld mélyén is, és tárják azokat az olvasó elé. Kivételes módon az emberek szép és elismerésre méltó tulajdonságait helyezik előtérbe, ami megmozdított bennem valamit.

Néztem a videókat, és persze sokat beszélgettem újdonsült ismerőseimmel. Hamar eljött egy pont, ami korábban soha, egyik munkám során sem. Elkezdtem többes szám első személyben beszélni, amit azonnal meg is említett aktuális beszélgetőtársam, mielőtt én magam realizáltam volna. Azt mondta:

 “Most érkeztél meg. Köszönöm ezt neked, hálás vagyok érte.”

Hogy megértsd kedves olvasóm, hogy mit éreztem és értettem meg abban a pillanatban, kell tudnod rólam még egy dolgot. 

Korábban erősen jellemző tulajdonságom volt, hogy az állatok felé valahogy szívesebben fordultam, mint embertársaimhoz. Ha segíteni kellett, egyértelmű volt, hogy az állatnak segítek. Az adó 1%-ot is mindig állatokat segítő szervezeteknek utaltam.

Miért is? Nos, nem volt jellemző, hogy az emberekben megtaláltam volna azokat a tulajdonságokat, amik egy állatnak sajátjai, és a szívemnek nagyon fontosak.

Egy jószág hálás. Feltétel nélkül szeret. Elfogad olyannak, amilyen vagy. Nem parancsol, nem kérkedik, nem bírál. 

 

Ugyan melyik ember tudja ezt elmondani magáról? Néha rossz érzéssel tölt el a tudat, hogy az emberi faj részeként létezem.  

Abban a pillanatban, a fenti beszélgetésben azonban megértettem, hogy mi is az, ami eddig hibádzott. Ráébredtem, hogy nem a megfelelő emberekkel dolgozom, és nem a megfelelő célokért. Hogy tulajdonképp nincs is célom, csak gyártom sorra a weboldalakat, bárkinek, bármilyet, csak úgy. 

Ezen a ponton azonban rájöttem, hogy ami hiányzik, az az emberi érték.

Rájöttem, hogy ha a felkérés olyan embertől érkezik, aki képes rá, hogy értéket adjon a világ egy kis részének, aki képes másokon segíteni azzal amit csinál, és valamilyen módon kiemelkedik a tömegből, akkor a vele való együttműködést képes leszek közös célként kezelni, és ezáltal egy sokkal magasabb szintet hozni végeredményként is. 

Egy ilyen együttműködésben mindkét fél hálás a másiknak a beletett energiájáért, és ez az, ami hihetetlen magasságokba képes emelni szinte bármit. 

De vajon hogyan lehetek én magam is ilyen értékes? Nem csak egy a sok webesből? 

Rá kellett ébrednem arra is, hogy ez a kis csapat, akikkel együtt alkottam, igen erősen igénybe vette azt az energiám, amit a köznyelv talán alkotói vénának, női megérzésnek vagy intuíciónak nevez. 

Észrevettem, hogy boldogsággal tölt el, amikor egy-egy olyan rész varázsolja el a megrendelőt, amit igazából nem is kért, csak én éreztem úgy, hogy annak ott a helye.  Legyen ez akár egy szöveggé formált gondolat, egy dizájnelem, egy elrendezés, egy funkció… 

Eddig sem kíméltem a megbízóimat ilyen téren. Mindig jellemző volt, hogy kiegészítéseket tettem az anyagokba, átalakítottam dolgokat, és ezek mindig pozitív visszajelzést kaptak. 

De rájöttem, hogy itt is lehet szintet lépni. Lehetséges, hogy ha a megbízómat emberként is sokkal jobban megismerem, rálátok a miértjeire, akkor sokkal jobban átélem a célját és ehhez eredményesebben tudom hozzásegíteni őt.

Be kellett vallanom magamnak, hogy ez egy kissé azért kívül esik a komfortzónámon. Ennyire közel kerülni az emberi faj egyedeihez, ahova még én magam sem tartozom mindig szívesen? Ezen bizony dolgoznom kellett magamban, magamon. De az első visszajelzések nagyon pozitívak. Én pedig egy olyan fajta boldogságérzést kezdtem el felfedezni, amit korábban nem ismertem. 

Emellett most már teljesen tudatosan vagyok képes eldönteni, hogy kivel dolgozom együtt. Ki az, akivel a közös munka mindkettőnk számára feledhetetlen lesz, és együtt valami szuper jót hozhatunk létre. Ez az a plusz, amit nyáron kerestem, és amire év végére ráleltem. És ez az, ami a megbízóim számára kiemelten értékessé tesz engem. 

Én végtelenül hálás vagyok ennek az évnek mindazért, amit adott. És azért is, amit nem vett el. Azért, hogy megváltoztatott, és azért is, hogy önmagam maradhattam.

Kedves 2021, te vajon milyen csodákat rejtesz magadban, mivel vársz minket, engem? Alig várom, hogy megismerjelek!